Csintalan Csongor írása
A Potsdamer Platz Berlin nyüzsgésről, szórakozásról, forgalomról és természetesen a Falról híressé vált tere. Pontosabban egy térpárost találunk itt: a nyolcszög alaprajzú Leipziger Platz az egykori reprezentáció és a barokk városfejlesztés, míg a Potsdamer Platz a természetes, spontán fejlődés eredménye volt. A nyolcszögletű tér a Leipziger Straße tengelyét zárta és építészhallgatóként Friedlich Gilly Nagy Frigyes emlékművének tervéről ismerhetjük. Ezen a helyen érkezett be a városba a potsdami királyi rezidenciát Berlinnel összekötő út, így érthető a Leipziger Platznak szánt reprezentatív szerep. A Potsdamer Platz a városba érkezők várakozó helye volt és a két teret mindössze az egykori vámhatár (fal), az Akzisermauer választotta el.
Azonban a terek hierarchiája hamar megfordult, 1867-ben az Akzisermauert lebontották (csak a Schinkel által tervezett városkapu maradt meg), a közelben épült két pályaudvar pedig hatalmas tömegeket vonzott a Potsdamer Platzra. A vidékies házak helyét hamar átvette a zártsorú beépítés, és a tér az éjszakai életről, ennek minden „izgalmas" velejárójáról és a nappali hatalmas forgalomról lett híres, hírhedt. A tér forgalmát jellemzi, hogy az 1920-as években itt állították fel a kontinens első közlekedési lámpáját, majd modern felfogású terv készült a Potsdamer Platz és Berlin másik hatalmas forgalmat bonyolító tere, az Alexanderplatz rendezésére.
A világháború miatt ebből a tervekből semmi nem valósult meg. A háború után a Potsdamer Platz és Leipziger Platz is romokban hevert, és ugyan a területet részben újra lehetett volna építeni, de a helyreállítást és a Potsdamer Platzot 1961-től a Fal keresztezte. Keletről a szökéseket megakadályozandó bontottak el szépen lassan minden házat, míg nyugatról egy észak-déli autópálya terve tette végképp kihalttá az egykor nyüzsgő területet. Az autópálya terve magyarázhatja, hogy a Hans Scharoun által tervezett Nemzeti Könyvtár épülete miért épp a régi Potsdamer Straßén keresztbe épült fel, ezzel elvágva a minden kapcsolatot az egykori terek és a Kulturforum között.
Berlin újraegyesítésekor nagyvállalatok vásárolták meg az egykori terek helyén elterülő mezőt. A terület leginkább egy szabályozási tervre emlékeztetett a fal lebontása után, ahol az egykori utcák és fasorok mellett az egykori építési vonalat lehetett a földről leolvasni. A berlini városvezetést sok kritika érte, hogy a terület eladásával elvesztette annak szabályozását is.
A kritika jogosnak bizonyult. A város által kiírt rendezési terv győztesét, a Hilmer és Sattler tömbös beépítését (fent) a vállalatok nevetségesnek, azaz gazdaságilag elfogadhatatlannak ítélték. Az egész folyamat piaci alkudozásra hasonlított, ahol nem az ár volt a vita tárgya, hanem a megengedett építménymagasság és beépítési százalékok. Másodjára a vállalatok kérték fel Richard Rogerst egy beépítési terv elkészítésére, aki egy sűrű beépítésű tervet tett a városvezetés elé (a többi pályázatot lásd itt!. A tervet a szenátus hevesen elutasította, és Rogerst szinte elüldözték Berlinből. (Rem Koolhaas tiltakozásul szintén távozott a városból.) A terv elutasításának persze ára volt, a város vezetése engedményeket adott, és ezek alapján már ki lehetett írni egy pályázatot, ami az alkudozást végül lezárhatta.
A Sony Center (Helmuth Jahn)
A beépítés szakít a berlini hagyományokkal és egy hatalmas egységként kezeli a területet, nem hozza létre a korábbi rekonstrukciók alapját képező tömböket. Központjában lefedett teret alakítottak ki, ami a szórakoztató funkcióknak köszönhetően délutánra, estére megtelik emberekkel. Mivel gyalogosként minden oldalról be lehet jutni a központi térbe, így járókelőként nem érezni annyira a tömbök hiányát. A beékelődő park a Tiergarten felöl oldja a beépítést.
A Daimler-Debis területek
Az új beépítés nagyobbik részét Renzo Piano tervezte. Erre a területre az IBA-ból (Internationale Bauausstellung) ismert kritikai rekonstrukció jellemző: azaz nem az eredeti, háború előtti beépítés egyszerű visszaépítése, hanem annak hibáit és a megváltozott körülményeket is figyelembe véve kialakított, de az eredetihez kötődő beépítés jött létre a területen; előírás volt a minimum 20% lakófunkció. Ehhez Hilmer és Sattler tervét vette alapul, de a terület nagy részén alacsonyabb párkánymagassággal. A Potsdamer Platz felé három „felhőkarcoló" (Berlini léptékkel) fordul, egy a Sony Center területén, kettő a Piano által tervezett beépítésen. Ezek a „felhőkarcolók" lettek a szimbólumai a terület újjáépítésének.
Piano tervének igazi erőssége, hogy reagált a Scharoun könyvtárával kialakult új helyzetre. Meglepő, de a legtöbb pályázó úgy tett, mintha a legtermészetesebb lenne, hogy a régi Potsdamer Straße egyszercsak egy hatalmas falnak ütközik.
Az Alte Potsdamer Straße egy teresedésben ér véget (Marlene Dietrich Platz), amit a könyvtár felé egy színház és kaszinó épülete, illetve e kettő közt fedett átvezetés zár. Itt át lehet menni a könyvtárhoz, ahol eredetileg új bejáratot nyitottak volna, azonban ez nem valósult meg, és így könyvtár előtti kisebb utca az árufeltöltés helyszínévé, szervizúttá fakult.
A színház és a kaszinó előtt létrehozott tér azonban az okosan megválasztott változatos funkcióknak köszönhetően szinte egész nap élettel teli.
A területen megépült Arkaden bevásárlóközpont mint fedett utca jelenik meg a beépítésben, nem egy hatalmas épülettömegként. És ami a Sony Centernél a Tiergarten felőli zöldterület, az a Daimler területén a közeli csatorna felduzzasztásával létrehozott vízfelület.
Piano másik jelentős gesztusa nem a beépítésben található, hanem az épületek tervezésében. Ezek egy részét ugyanis átadta a többi pályázónak. A fontosabb épületek Piano irodájánál maradtak, de szerintem így is hatalmas lépés ez a nyitás a "vesztes" (vagyis így talán már csak nem nyertes) pályázók felé. A terület egységét egy sárga színű szerelt kerámia burkolat adja meg. Egyes kritikák megjegyzik, hogy a nagy nevek ellenére nem lett minden ház kortárs remekmű, és a terület kicsit egyhangú sikeredett végül.
A terület újjáépítése kapcsán végül két érdekességet emelnék ki végül:
- A pályázatok során az építészt és tervét mint eszközt, fegyvert kezelték a vállalatok és a város egymással vívott csatájában. Számomra kérdés, hogy Rem Koolhaas erre az attitűdre vagy a felhőkarcolók elutasítására távozott Berlinből.
- Renzo Piano tervében a beépítés jellegében köszön vissza a háború előtti Berlin. Azonban talán még ennél is érdekesebb, hogy mind Pianonak, mind a Sony Centernek sikerült a régi pezsgésből is valamit „rekonstruálni", míg a Leipziger Platz újjáépítése csak a kihaltságra tudott ráerősíteni.
megjegyzés:
- Kilátópont a Kolhoff-épület tetején (11-19-ig nyitva, kedvezményes jegy 4 euró, 15 fő felett 10% csoportkedvezmény).
_
forrás: