Berlin központjában a „kritikai rekonstrukció” egyik fontos munkája a Leipziger Platz visszaépítése. A csatlakozó Potsdamer Platz-cal egyetemben az elmúlt két évszázadban a legelevenebben fejlődő csomópont volt Németország fővárosának történetében. Aztán a háború pusztításai után elhagyatott, aláaknázott területté vált, a fal két vonala közti „halálzónává”.

A nyolcszög alakú, a Potsdami útra vezető reprezentatív tér a XVII. század utolsó éveiben alakult ki. A tér része volt a Friedrichstadt határainál kialakított szabályozásnak, amelyben minden egyes térnek jellegzetes, geometrikus alakja volt, innen is származott az eredeti nevük: Quarrée (Pariser Platz), Octogon (Leipziger Platz) és Rondell (Mehring Platz).

Az „Octogonon” a periferiális elhelyezkedéséből következően vagy száz évig alig volt építkezés. A teret aztán 1814-ben nevezték át Leipziger Platz-cá, a Lipcsei csatára emlékeztetvén.

A tér „kapujához” klasszikus templomok mintájára Schinkel tervezett két vámházat 1824-ben, a tér közepén e kertet Lenné tervezte újjá. A terület a századfordulóra hatalmas közlekedési csomóponttá vált, két pályaudvar is épült a közelben: a Potsdamer Bahnhof és a legfontosabb, az Anhalter Bahnhof.

Az egyesítés utáni vitákban a „kritikai rekonstrukció” vonala győzedelmeskedett, ennek alapvetésével írtak ki többszintű nemzetközi pályázatokat – úgy a városrendezésre, mint a közvetlen környék szabályozására, majd végül az egyes épületekre.

A terület rendezését a müncheni Hilmer & Sattler iroda nyerte meg a maga konvencionálisabbnak mondható kritikai rekonstrukciójával. A Sony területet végül Helmuth Jahn tervezte, a Debis-Daimler Benz területét Renzo Piano, az Asea Brown Boveri területet pedig Giorgo Grassi. Ezeknél (a Potsdamer Platzénál) feszesebb szabályzók vonatkoztak a Lenné háromszögre és a Leipziger Platz területére: a telepítést az eredeti nyolcszög rajzolta meg, kívánalom volt ugyanakkor – a párizsi Place Vendome mintájára – a viszonylag egységes, homogén arculat.

A két legfontosabb előírás az építmények 35 méteres maximális magassága volt, ezt azonban csak a homlokzati síktól visszaléptetve érhették el az épületek: a homlokzatoknak a térfal vonalában az eredeti, XVII. századi 22 méteres magassággal kellett megegyezniük. A másik fontos megkötés az anyaghasználat volt: amegépülő 16 projekt mindegyikénél kőburkolatot írtak elő, a homlokzatot csak a felület bizonyos százalékában volt szabad ablakkal megnyitni. Az épületek alsó szintét üzletek fogalalják el, a 22 méteres szintig irodák, afelett lakások vannak.

Az egyes épületekből néhány (attintásra nagyítódnak):

Lenné háromszög:

A Lenné háromszög a Lennéstrasse, Bellevuestrasse és az Ebertstrasse által közrezárt terület nem-hivatalos neve, névadója Peter Joseph Lenné, a mai Tiergarten tájépítésze (1789-1866). Különös hírnevét az adja, hogy a beépítetlen terület 1988 március 31-én egy csere folytán Nyugatberlinhez került, itt átvezető utat szerettek volna építeni; a Keletnémet kormány más ingatlanokat kapott cserébe. Május 26-án nyugatberlini baloldali aktivisták foglaták el a területet, sokáig sátortábor, egy kisebb falu alakult ki. (Wikipédia.de)

* * *

>>> a térképünkön itt.

A szöveg és a képek forrása: Germany: The Art of Building in Stone, Veronafiere, Verona 2004.;

A képek nagy része kattintásra nagyítódik.