Peter Davey:
Demokrácia Berlinben
Architectural Review, 1999. július – fordította: Marosi Bálint
A Reichstag épülete sötéten, komoran húzódott meg a Fal árnyékában évtizedeken át: a hatalmas kőrakást Nyugat-Berlin csillogó üzleteitől, kényelmes lakásaitól egy park és a Königsplatz bágyadt bővítménye választotta el. Egy részleges belső felújítás lehetővé tette, hogy a Parlament időnként itt tartsa az üléseit, amivel meglehetősen ritkán élt. Akkoriban aligha tűnt hihetőnek, hogy ez az elszigetelt, romos, kies terület bármikor is a nemzeti, politikai élet valós központja lehet. Erősen sérült neoreneszánsz burka a XIX. század végén egyesült Német állam jelentéktelen foglalatának tűnt.
Ezzel együtt Paul Wallot 1894-es épülete minden szürkesége ellenére egy ideig a szabadság, a demokrácia (a haut bourgeois fajta, de mégiscsak a demokrácia) jelképének számított. II. Vilmos császár éppen emiatt gyűlölte az épületet, csak kétszer tette be ide a lábát. A timpanonon szereplő “Dem Deutsche Volke” (A Német népnek) felirat is a birodalmi hatalom egyfajta kritikája volt.
1933-ban a teljes épületbelső kiégett a nácik hathatós közreműködésével (a gyújtogatást gyakorlatilag ők kezdték, bár később egy szerencsétlen dán anarchistát, van der Lubbét tették felelőssé), így az épület használata – s vele a demokrácia – egy ideig szünetelt. 1945-ben az oroszok az épület elfoglalását a gigász küzdelem jelképes erejű pillanatának tekintették, a vörös zászlót Wallot romos épületére kitűző katona a győzelem szimbóluma lett.
A helyet Németország kettészakadása után alkalmanként a Nyugat-német kormány használta, ezzel is hangsúlyozva, hogy Nyugat-Berlin szigete még az ő hatáskörükbe tartozik; az épületburok belsejét az esküdtszék használatára rendezték be (szegényes, 60-as évekbeli átalakítás tette lehetővé a ház üléseinek megtartását - építész: Paul Baumgartner). Az épület ezzel együtt elszigetelt, jelentéktelen és meglehetősen vészjósló maradt. Teljesen elszakadt eredeti környezetéből, az egykori városközponttól, mivel az orosz és a nyugati szektor közti határvonalat a XVIII. századi vámhatár mentén húzták meg, a Reichstag pedig a határvonalon kívül esett (még a császár döntése alapján). Szomszédja, Langhans 1791-ben épült Brandenburgi Kapuja a túloldalra került.
Németország egyesülésével és a Fal leomlásával minden megváltozott. A Reichstag hirtelen egy politikai sziget széle helyett egy nagyváros közepébe került. Így került ismét viták kereszttüzébe, miután a parlament (kis többséggel) megszavazta az egyesült ország parlamentjének Bonnból Berlinbe költöztetését.
Ahogy megszületett a döntés a Bundestag átköltöztetéséről a régi Reichstag épületébe, nemzetközi tervpályázatot írtak ki annak vizsgálatára, hogy lehet a sok gyötrelmet megért épületet ismét a modern demokrácia szimbólumává tenni. A pályázatot Norman Foster nyerte meg, aki az épület fölé egy karcsú oszlopok hordta hatalmas, könnyed tetőt tervezett (Nimes városába nagyjából ezidőben tervezett mediathéque-éhez hasonló módon), intezívebbé téve az épület és a Platz der Republik kapcsolatát.
Időközben azonban elkészült a terület rendezési terve, a Spreebogen (készítette: Axel Schultes), ami a tervek radikális átdolgozását tette szükségessé. Amennyire lehetséges, helyre kell állítani a Wallot-féle épületet, visszaállítva egykori környezetmeghatározó szerepét. Az eredeti, inkább dekoratív, a belsőtő független kupola helyett azonban Foster egy merőben új ötlettel állt elő: egy hatalmas, átlátszó félgömböt tervezett, amelynek spirális rámpáin följutva egy minden irányba nyitott kilátóba jutunk. Ez a nagyon gyakorlatias gesztus szép, szimbolikus kifejezése az állampolgárok politikusok fölé helyezésének; és fantasztikusan drámai, hiszen a hatalmas fénylő kupolába fölérve a teljes berlini panoráma feltárul, míg lent a látóhatár mentén elterülő Berlin és az egész ország irányításáért felelős politikusok láthatók munka közben.
A kupolába való feljutás egy kijelölt útvonalon történik. Wallot nagyszerű nyugati lépcsőjét most egyaránt használják politikusok, hivatalnokok és látogatók, szépen példázva a választók, a képviselők és a modern demokrácia szolgálóinak kapcsolatát. Félelmetes méretű, felülvilágított, keskeny és magas oszlopcsarnokba érkezünk – jórészt Wallot műve, Foster drámai felső megnyitásával. Hatalmas üvegfal határozza meg az előcsarnokot, majd szintén átlátszó válaszfalon keresztül tárul fel az ülésterem, ahol az államot az egyesülés óta jelképező, most szimbolikusan Bonnból Berlinbe szállított hatalmas sas alatt ül a Bundestag elnöke.
Az épületbe bejutva, a Bundestag tagjai (elvileg) egyenesen az ülésterembe juthatnak. Az emeleti balkonokra érve a látogatók és az újságírók figyelemmel kísérhetik a képviselők munkáját, vagy lifttel a tetőre jutva falatozhatnak a büfében, majd felsétálhatnak a magasba vezető rámpákon.
Maga a kupola fantasztikus dolgot rejt: az ülésterem tetejéről apró tükrök szökőkútja szökken a magasba. A csillogó, ívesen hajló fordított kúp több célt is szolgál: természetes fényt juttat az ülésterembe, így a Bundestag tagjainak a külvilággal való kapcsolata közvetlenebb, és a belsőnek a világosság, tágasság érzetét kölcsönzi. A működése éjszaka pont fordított, ekkor bentről erős reflektorok (amelyeket az építész “xenon ágyúk”-nak hív) világítanak fölfelé, amelyek fényét a tükrök vízszintesen szórják szét a városban, némi poroszos jelleggel jelezve a kormány hatalmát. Ha a reflektorok nem is világítanak, a fénylő kupola akkor is jelzi a polgárok számára, hogy vezetőik keményen dolgoznak.
A fordított kúp egyúttal az épület energiaellátásának is fontos része: a meleg levegő elvezetésére szolgál – a frisslevegő-utánpótlást alulról biztosítják. Németország, Svájc és Svédország (mivel a gazdag országok szerencsére szűkölködnek olajban) élen járnak az energiatakarékosságban, így a német egyesítést szimbolizáló épületnek szükségszerűen példáznia kell, hogy egy ország a Föld elpusztítása nélkül is működhet. A 60-as évek helyreállítása után az épület évente 7000 tonna széndioxidot bocsátott ki, az új rendszerrel a kibocsátást 440 tonnára sikerült csökkenteni (ami persze még mindig sok, de jelentős fejlődés).
Az épület energiarendszere azonban jóval bonyolultabb, mint azt a látszat sejtetné. Berlin nagy részéhez hasonlóan a Reichstag is egy nagy, 300 méterrel a föld alatt lévő tó felett fekszik. Ezt hőtárolóként hasznosítják, amelybe a július-augusztus során bevezetett meleg a téli hónapok során kinyerhető. Szerencsés módon van még egy kevésbé mélyen elhelyezkedő vízréteg, amely a téli hideget képes tárolni nyári használatra. Ezekben a titokzatos földalatti tavakban a víz jellemzően nem áramlik, így a tárolt energia (legalábbis elméletben) nem szökik el.
A Reichstag energiakoncepciója egy örökölt (és feltűnően kifinomult) rendszerre épül, ami betekintést enged az épület félelmetes történetébe. Wallot épülete sohasem tartozott a XIX. század parlamentjeinek élvonalába, és bár Vilmos császár kifejezetten gyűlölte, paradox módon a vilmosi építészetnek – a neobarokk és neoreneszánsz közép-Európán 1871 és 1914 között végigmasírozó pompázatos keverékének - már-már emblematikus példájává lett.
Nem II. Vilmos volt az egyetlen német vezető, aki szívesen átformálta volna az épületet. Helmuth Kohl minél több színt szeretett volna látni; az élénk, harsány színek Dane, per Arnoldi közreműködésével így kerültek a korábban tervezett pasztell árnyalatok helyére. Az eredmény messze nem sikeres. A színek Wallot eredeti (bár néhol dagályos, de mégis nemes és elegáns) tereihez képest gyakran túl erősek. Odaégtek a kisebb helyiségek is: főtt vörösek, sült kékek. A színezés azonban az épület legrugalmasabban változtatható része, a harsogás néhány ecsetvonással visszafogható. Kohl már nem kancellár, utódai talán jobb ízlésűek lesznek.
Ami igazán üt, az a régi és új finom keveréke, az ülésteremben megvalósuló erő és tiszta megközelíthetőség, az épület tényleges és szimbolikus nyitottsága. Mostani, új életében a Reichstag bátran viseli a történelmi sebeit. Sokak ellenkezése ellenére ugyanis gondosan helyreállították az orosz katonák 1945-ben felvésett graffitiit ("...Dicsőség a hősöknek, akik kitűzték a Berlin feletti győzelem zászlaját!...").
Új vakolatréteg keretezi a rosszemlékű, elátkozott falmaradványokat, lyukakat. A borzalmak emléke egy más gondolati síkon viszont reményt sugall, megmutatja, hogy léphet túl egy ország hosszú évek makacs (és érthető) kulturális amnéziáján, példát mutatva az egész világnak.
A Reichstag a térképünkön itt található.
*
- A Reichstag a Wikipédián (en);
- Példa az építészeti idealizmusra - a berlini Reichstag - Déry Attila, in: A forma visszaszerzése, Terc kiadó, 2002;
- Az újra megtalált közép? A Reichstag átváltozásai - in: Berlin átváltozásai - szerk: Kerékgyártó Béla, Typotex;
- Reichstag, fotók és rajzok - a Berlin Topographies honlapon;